Én nem tudtam, hogy Ida könyvet ír, csak mikor már a kiadóban volt. De csöppet sem lepődtem meg, ismerve ehhez kapott ajándékait, olvasva blogját, hallgatva bizonyságtételeit, előadásait.
Hét évvel ezelőtt első személyes találkozásunkkor említettem nekik, hogy házassági évfordulóra készülünk, mondták, ők is, de nekik kettő is van. Kérdésemre azt mondták, ez hosszú történet, majd egyszer…az most jött el.
Nyilván az évek folyamán (házasság heti bizonyságtételek, gyülekezeti hetek) több részlettel lettem gazdagabb, de például én is mint „gyüttment”, évekig nem tudtam, hogy Nándi volt katolikus pap is. Amikor megtudtam, kérdeztem a példaértékűen nem pletykáló gyülekezeti tagokat, ők tudták-e. "Persze" - volt a felelet, hisz mindnyájan voltak már katolikus esküvőn vagy keresztelőn a városban. Nahát…ennyi, két perc rácsodálkozás. Ők „Isten emberei” bárhol.

A könyvet kézbe véve már kívülről is teljesen „idás” volt, és az őszinte hangnem sem lepett meg, hisz ők a valő életben is így élik elénk hitüket. Látjuk az egész család szolgáló lelkületét, a fontosak elé tett Leglényegesebbet, halljuk a „nem mindenki elvárása” szerinti prédikációkat. Igen, láttuk már őket vitatkozni is, de bocsánatot kérni is. Fontos nekik egymás szeretetének kifejezése, s tapasztalom ezt a gyakorlatban is: látom Nándit sűrűn, ahogy egy szál vörös rózsával megy haza. Látjuk a mindig nyitott parókiát, ahová ha délben esek be, nem mehetek el ebéd nélkül. Mondjuk az úszó lakást (amiről a könyvebn olvashatunk) én még nem láttam, nálunk ez a fogalom mást takar. Reggelente, ahol a legkisebbet felteszem a buszra, ott van a település kezdete tábla, nézzük az autókat, de már oda sem kell figyelnem, egy autós van, aki a tábla előtt 50-re lelassít, Ida az. Mozaikok az ő életükből.

Olvasva mindenki talál és keres hasonlóságot, sok különbséget akaratlanul is az ő és a saját élettörténetük között. Mi egyidősek vagyunk, gyermekeink is közel egyidősek. De én 20 évesen koránt sem gondolkodtam ennyire éretten. Bíztam Isten vezetésében, ami néha az emberi gondolkodásunk miatt kanyarokat vett. Úton vagyunk mindnyájan, akik megismertük Krisztus értünk hozott áldozatát. Nagyon jó volt úgy olvasni, hogy közben értékelhettem a saját életutamat is. Táblázatot készítettem én is életem eseményeiről, és arról, hogy mi lett értékmozaikká benne. Megvizsgáltam hegeimet, és gondolkodtam azon, hogy a hiányzó értékmozaikok beszerzésében mit tudok tenni. Nyilván van az is bőven.
Nagyon sok mindent tanultam már Nándiéktól, ami könnyebbé teszi keresztyén életemet. Például, hogy nem minden mögött a büntetést keresni, a sátán munkálkodását  kell felismerni, és jól kezelni egy-egy olyan alkalom előtt vagy után, ahol Isten munkálkodik. Nándival kollégák is vagyunk, kedvenc gyereknevelési szlogenünk: „Ne halat adj neki, hanem tanítsd meg halászni!”

Régóta próbálok hálás életet élni, a legapróbb ajándékoknak is örülni, vagy a nekem éppen rosszban is meglátni a jót. Idára bármikor rá lehet írni, azért is, hogy elmondjam, aznap miért vagyok hálás. Ebben az anyagias, könyöklős világban „fura” emberként élni nem könnyű, főleg ha látom mások kiskapukat kihasználó, evilágban mégis boldoguló életét. De arra tanítom a gyerekeimet is, hogy szabad vagyok arra, hogy nemet mondjak.
A könyvben kétszer is felbukkantam, aminek nagyon örültem, de félve kérdeztem meg Idát, hogy az én vagyok-e, hisz ami neki nagy örömöt jelentett, számomra mindennapos cselekedet volt. Ami viszont nem mindennapos élményünk a Ritter családdal: azok a gyülekezeti hetek késő esti pizsamás mély és őszinte beszélgetései; gyermekeim első úrvasoravétele az ő gyermekeikkel; az, amikor már tegnap megijedve nemet mondtam egy feladatra (ovis korúak között szolgálni a gyülekezeti héten), és Idának ezt őszintén megmondtam, amire ő azt mondta, hogy már régóta imádkoznak a szolgálókért, és én leszek erre a legalkalmasabb, az még csak hagyján, hogy saját magamban nem bíztam, de Istenben sem, és ez lett a legáldottabb hét a szülők visszajelzéseiből; amikor legkisebbünk osztályából csak mi jelentkeztünk hittanra, arra is azt mondta Nándi, örül, hogy heti egy órát lehet vele; amikor nézem a fényképet, ahol a 4 éves a börtönből szabadulttal a legnagyobb természetességgel játszik; amikor a szolgálatainkért egyházzenei élményeket vagy problémáinkat ismerve a legjobb könyvet kapjuk, és amikor elsőként veszik észre, ha munkahiány miatt anyagi nehézségeink vannak. Ilyenkor sem lehet nem elfogadni az ajándékot, mert úgy kezdik: Isten arra vezetett bennünket…hát Vele hogy vitatkozhatnék?

Úton vagyok én is, gondolom sokan mások is. Megtanultam már a jó lemezt feltenni, szemüveget cserélni sokszor, nem megsértődni, ha adott helyzetben olyan kritikát kapok, ami tényleg nem Isten szerinti életre vall, a halálhoz is nagyon másként állok, mert korom ellenére túl sokszor kellett átélnem az utolsó heteket, nem némán. Megtanultam elengedni dolgokat, amire már nincs hatásom. Megtanultam, hogy ne keressek a szavak mögött másodlagos tartalmat, és már néha vissza is kérdezek. Megtanultam, ha a kamasz gyerekeim olyanokat vagdosnak a fejemhez, amitől úgy érzem az elmúlt 20 évnek értelme nem volt, akkor se essek kétségbe, mert jövő hétre elfelejtik, sőt, azt mondja: "Anya, olyan jó lesz a gyerekeimnek, ha nálatok nyaralhatnak."  De még oly sok mindenben fejlődnöm kell.

Nándi és Ida élettörténete csak egy keret. Gondoljátok át ti is, mennyire tudjátok Isten vezetését követni, ígéreteiben bízni! Tanuljatok, hogyan lehet tudatosan az értékmozaikokat használva boldogéletet élni!
Én keresztyénként olvastam a könyvet, de mindenkinek ajánlom, és várom azok véleményét is, akik nem léptek még rá az útra.